A szarvasfélék (Cervidae) rendszertani családját a párosujjú patások rendjébe, a kérődzők alrendje alá, sorolja az élőlények leírása, elnevezése és rendszerezése. A szerteágazó família az őz- és szarvasformák alcsaládjának fajairól ismert. Magyarországon az európai őz (Capreolus capreolus), a kelet-európai gímszarvas (Cervus elaphus hippelaphus) és az európai dámszarvas (Dama dama) honosak.

A párosujjú patások testtömege a földről megemelkedő 3. és 4. ujj hegyén, valamint a kéz- és lábtőcsontokon nyugszik. Lábfelépítésük különös előnye, hogy a földdel érintkező csekély felület és a kemény paták gyors futást tesznek lehetővé.

Egyes fajok meredek terepen és lejtőkön is jól másznak. Ennek tudható be, hogy a párosujjúak jóval többféle élőhelyet hódítottak meg, a nyílt, füves pusztáktól és szavannáktól a sűrű aljnövényzetű erdőkön át a hegységekig.

A fajok sokfélesége messze felülmúlja a páratlanujjú patásokét, a lófélékét.

A szarv vagy tülök egy tölcsérszerű szaruhüvely, a kérődző emlősök egyik csoportjának, tülkösszarvúaknak fején előforduló képződmény. Ilyet viselnek az ökrök, az antilopok, kecskék, juhok.

A köznyelvben szarvnak nevezik a legkülönbözőbb más állatok testén előforduló különböző nagyságú és alakú képződményeket is. Ilyeneket találunk bizonyos bogarakon (szarvasbogár). A valódi szarv a homlokcsont csapját borító üreges, szaruhüvely. A tülkösszarvúak szarvai egész élet folyamán növekszenek.

Az agancs és a szarv közötti fontos különbség, hogy az agancsot a szarvasfélék hímjei minden évben a levetést követően újra növesztik. Az új agancs növekedése az előző agancs levetését követően azonnal megindul.

A fejlődő agancsot vérerekben és idegekben gazdag, bársonyos szőrrel fedett bőr, úgynevezett barka vagy háncs borítja, ez látja el a növekvő agancsot oxigénnel, ásványi és tápanyagokkal. Miután az agancs növekedése befejeződött, a szarvas ledörzsöli a háncsot róla, amit az agancs tisztításának neveznek.

Az agancs nem holt csont - az agancs és a bika között élő kapcsolat van, mely csak az agancs levetésekor szűnik meg. Az agancs levetésének ideje fajonként változik. Az őznél ez ősszel, a szarvasnál tavasszal történik.

Európa nagy részén és Kis-Ázsiában fordul elő. Az őz Magyarország teljes területén honos. Az alföldi területeken a jelenlegi sűrűséget az 1960-as évek második felében és az 1970-es években érte el. Korábban inkább a domb- és hegyvidéki, erdősültebb területeken éltek nagyobb állományai.

Az őz hímje a bak, nősténye a suta, szaporulatának megnevezése bakgida illetve sutagida.

Az európai őz testhossza 95-135 centiméter, farka nagyon rövid, mindössze néhány centiméter, tömege Közép-Európában 15-30 kilogramm.

A bakokat kis agancsuk alapján egyértelműen fel lehet ismerni. Meredeken emelkedik ki a homlokból, és az igazi szarvasokénál kevésbé irányul hátra, inkább felfelé. A sutának a bakkal ellentétben nincs agancsa.

Nagyon finom alkatú, kecses testével, vékony, hosszú lábával és hosszú, karcsú nyakával az őz a szarvasfélék legkisebb európai képviselője. Fara felé enyhén nehezedő teste lehetővé teszi, hogy könnyedén bujkáljon a bozótban és az aljnövényzetben.

Bundája nyáron ragyogó vörösesbarna és rövid szőrű. Amikor az őz megkapja téli bundáját, színezete szembetűnően megváltozik, a vörhenyesbarna nyári bundát szürkésbarna, hosszabbra cseréli. Ilyenkor a combok hátulsó felén lévő "tükör" csaknem egészen fehérnek tűnik, míg nyáron sárgásfehér alapszínű. Az állat rövid farkát a tükör szőrzete szinte teljesen eltakarja.

Az erdős sztyeppék és a kis erdőfoltokkal tarkított mezőgazdasági területek szarvasféléje. Kedveli a nádasokat, magas füves bozótosokkal tűzdelt térségeket is.

Nyáron magányosan, vagy kis családi csoportokban él, - például suta az őzgidáival - ősztől tavaszig azonban kisebb-nagyobb csapatokat (rudli) formálnak. A nagyobb csapatok összetétele folyamatosan változik.

Kis bendője és az emésztő csatornán való gyors áthaladás miatt gyakran, de kis mennyiségeket kell ennie. A nap 24 órája során 5-7 alkalommal táplálkozik, a köztes időben rendszerint elfekszik és kérődzik. Legaktívabbak az esti és hajnali szürkület idején.

A táplálék összetétele az évszakok és az egyedi szokások szerint is változik, de a pillanatnyi elérhetőség határozza meg az összetételt.

Ősszel a koncentrált táplálékok (termések, magvak és gyümölcsök) fogyasztása emelkedik, összefüggésben a téli zsírtartalékok felhalmozásával.

Az agancs tavasz végéig nő, szőrös bőrrel fedett (dancsos), ezért sokkal vaskosabbnak és erősebbnek néz ki, mint amilyen valójában. A növekedés befejeztével a vérerekkel átszőtt háncs (barka) összezsugorodik és felszakadozik. A bak ezután kezdi letisztítani az agancsát, a bokrok ágait csapdossa vele, a fatörzsekhez dörzsöli vagy a talajba döfködi.

Az állat Európa legnagyobb részét, a Kaukázus térségét, Anatóliát és Ázsia nyugati és középső részeit népesíti be, de Marokkó és Tunézia közötti Atlasz hegységben is megtalálható. Ausztráliába, Új-Zélandra, Argentínába és Chilébe is betelepítették.

Húsa a világ sok részén táplálékforrásnak számít. Gyönyörű agancsáért is sokan vadásznak rá.

A bika hossza 175-250 cm, marmagassága 100-150 cm, farokhossza 12-20 cm és testtömege 160-300 kg; a tehén hossza 160-210 cm, testtömege 120-170 kg. Szőrzetüket évente kétszer váltják, ősszel szeptember-október hónapban, tavasszal április-május hónapban. A szőrzet színe évszaktól, élőhelytől és alfajtól függően változik; általában télen szürkésebb, nyáron vörösesebb.

A tisztásokkal és rétekkel tarkított lombos- és elegyes erdők lakója. A legjobb körülményeket valaha bizonyára a folyóárterekben találta meg, de kedveli a hegyi erdőket is. A faj mai elterjedési területét az befolyásolja, hogy hol lehet egy ilyen nagy testű vadat gondozni úgy, hogy ne támadjanak súlyos konfliktusok az erdő- és mezőgazdasággal. A természetes élőhelyekről a gímszarvas már szinte teljesen kiszorult.

Legelő típusú faj, tápláléka lágy szárú növények, de tavasszal a bokrokról és fákról a rügyeket is elfogyasztja.

Télen helyenként nagy károkat okoz, amikor a fák kérgét lehántja. Nagy gyomrukban a nyers rostokban gazdag táplálékot is képesek megemészteni. A nyár végén és ősszel, a tölgyfélék gazdag makktermése idején, rengeteget eszik, és bőre alatt szalonnaréteget fejleszt a szűkös téli időszakra. Napi 8-10 órát tölt táplálkozással, majd ugyanennyit kérődzéssel. Táplálkozás közben, míg a csorda legel, egy-két állat a veszélyekre figyel, és figyelmezteti társait, ha ragadozó közeledik. A jól táplált szarvasok bírják a hideget és a nagy havazásokat is. Az európai gímszarvasok a telet alacsonyabb és erdősebb területeken töltik. Nyáron az állatok a hegységekbe húzódnak fel, ahol bőségesebb táplálékra találnak, ami létfontosságú a borjak számára.

A bikák ágas-bogas agancsot viselnek, melyet minden évben elhullajtanak és újat növesztenek.

Néhány nappal azután, hogy a bika levetette agancsát, máris növekedésnek indul új koronája.

A kész agancs igazi csontképződmény, minden belső erezettség vagy csontvelő nélkül. A hormonháztartásban beállott változás hatására februárban leválik a koponyán lévő agancscsapról, a visszamaradó seb pedig gyorsan behámosodik, meggyógyul.

A bika agancsa a riválisok elleni fegyver a tehenek birtoklásáért folytatott harcban.

A háremüket őrző bikákhoz riválisok érkeznek, és megpróbálják a küzdelemben kifárasztani és elűzni azokat a területről. Néha a küzdő bikák halálosan is megsebzik egymást.

A vezérbika lehetőleg szorosan együtt tartja a teheneket és ha valamelyikük eltávolodik, agancsának ütéseivel kergeti vissza. Ha viszont külső veszély fenyegeti, a bika egyáltalán nem törődik háremével.

Egy háremben húsz tehén is lehet. Csak a kifejlett bikáknak vannak nagy háremeik, de ők is csak körülbelül nyolc évig párosodnak sikeresen. A szarvasbőgés időszaka alatt a bika egyáltalán nem vagy ritkán táplálkozik, emiatt testsúlyának a 20 százalékát is elveszítheti. A tehenek bár vemhesek, a csíra télen pihen, így a borjak csak májusban vagy júniusban jönnek a világra. A vemhességi idő 240 nap, a tehén egyetlen borjút hoz világra, az ikerszülés nagyon ritka. Maga az ellés gyorsan megy végbe, ritkán tart tovább 10 percnél. Az újszülött borjú körülbelül 15 kilogrammos. A borjú rejtekhelyen fekszik, anyja eleinte csak szoptatáskor látogatja. Az anya 6-8 hónapig szoptatja borját. A borjú a legközelebbi ellésig anyjával marad, és többnyire utána is annak a csapatnak a tagja marad, amikor tehén lesz belőle. A fiatal bikák a bikacsapatokhoz csatlakoznak.

A gímszarvas a természetben körülbelül 16-18 évig, fogságban a bikák körülbelül 20 évig, a tehenek 22 évig élnek.

Az európai dámszarvas 130000 évvel ezelőtt majdnem egész Közép-Európában elterjedt volt. A rómaiak. meghonosították Görögországban, Olaszországban, Spanyolországban is. Európában a dámszarvas lett a legelterjedtebb "parkvad".

Később meghonosították kedvelt vadászzsákmányként Új-Zélandon, Ausztráliában, Tasmaniában, az Egyesült Államokban, Peruban, Chilében, Argentínában, a Dél-afrikai Köztársaságban, Madagaszkáron és Japánban is.

Hímjét bikának, a nőstényt tehénnek, a szaporulatot ünő- vagy bikaborjúnak, a második éves nőivarú egyedet ünőnek nevezzük. A kifejlett bbikák 140-160 cm hosszúak, 85-95 cm vállmagasságúak és 60-100 kg súlyúak, a tehenek 130-150 cm hosszúak, 75-85 cm vállmagasságúak és 30-50 kg súlyúak. A legnagyobb bikák akár 190 cm hosszúak és 150 kg súlyúak is lehetnek. Az utódok tavasszal születnek, körülbelül 30 cm magasak és 3-4 kg súlyúak.

A dámszarvas hosszúra nyúlt, lapátszerű agancsa jelentősen különbözik minden más szarvasétól.

Mindkét nem felnőttkori bundáján vörösesbarna alapon sorokba rendezett fehér pöttyöket találunk. A világos formáktól kezdve a teljesen fehér alakokig sokféle változat fordul elő. De sötétbarna állatok is vannak.

Nyáron a szőrzet vékony és sima. Télen a fejtető, a nyak és a fülek barnásszürkék lesznek; a hát és az oldalak feketések; a szőrzet vastag és durva. A fehér állatok színe nem változik az évszakokkal, de télen hosszabb szőrzetük fejlődik.

Néhány szarvas már fiatal korában is sárgás bundát visel, ritkán fekete példányok is előfordulnak. A fartükör fehérrel és feketével keretezett.

A faj szőrzetének színében nagy változatosság figyelhető meg, négy fő változattal: közönséges, menil, melanisztikus és leucisztikus - egy valódi színváltozat, nem albinisztikus. A fehér a legvilágosabb színű, majdnem fehér, a közönséges és a menil sötétebb, a melanisztikus pedig nagyon sötét, néha akár fekete is (és könnyen összetéveszthető a szikaszarvassal).

Csak a bikáknak van agancsuk, amely hároméves kortól széles és lapát alakú (tenyér alakú). Az első két évben az agancs csupán két tüske a fiatal bika koponyáján.

A dámszarvasok fürgék és veszély esetén gyorsak, rövid távokon legfeljebb 50 km/h sebességgel futnak, nem olyan gyorsak mit az őz. Akár 1,75 m magasra és 5 m távolra képesek ugrani.

Kedvelt élőhelyük a vegyes erdők és a nyílt füves területek. Növényevő, kérődző állat, étrendje rendkívül rugalmas és a helyi körülményekhez alkalmazkodó. Legszívesebben erdei fák és cserjék lombját, rügyeit-hajtásait, egyszikű és kétszikű növények leveleit, szárait és virágait fogyasztja. Elfogyaszt minden gyümölcsöt. Előfordul, hogy nyílt területeken nappal is táplálkozik, egyébként szürkületkor és éjszaka aktív, nappal pedig a sűrűben pihen.